Versek

Átfordul

Még mindig pontosan tudom, milyen a hajad tapintása.
Sokszor válaszolom, hogy nincs semmi baj, ami azt jelenti,
hogy nem tudnak rajta segíteni. Én sem.

A sóvárgás elapad.
Csendesek a bennünk zúgó óceánok.
Ha hangosan sírok is az utcán,
belül végig egy józan hang mérlegel.
Valaki, aki tud mindent, ismer mindent, és végig elkísér.
Mit csináljak veled?

Esténként futok az árnyékommal.
Hatvan alá fogytam, a csípőmön láttam reggel,
de aztán kezdődött,
már nem a hányinger és a hideg,
csak feltenni a teavizet,
belesimulni a cselekvésbe.
Megint nincs egy tiszta kés.

Átszállások

Kocka alakú a váró. 
Beton és üveg, fikusz a sarokban, 
kilátás egy kisvárosra, hátrébb a tenger. 

Kire, mire vársz, amikor mindenki elment, 
talán, hogy felfogd végre, itt vagy egyedül. 
Ők már fényes irodákban ülnek, 
amíg te itt, 
és a mindig egyforma hangú nőt hallgatod, 
tájékoztatjuk kedves utasainkat, és a vonatra várakozókat, 
hogy a menetrend szerint – 
Jelentéktelen vagy, azért hagytak itt, 
nem ez az igazság, de ezért remeg 
a köldököd mögött a tenger. 
Ezt a hangot verik vissza a partok, 
nem vagy fontos, nem vagy fontos, 
felcsapnak és visszahúzódnak, 
sirályok ereszkednek a kikötőbe, 
itt lettél hagyva, 
olyan ez, mint az évszakváltások 
rendje, vagy a vonatkésés, 
amikor felszállsz, hogy benyiss hozzájuk, 
kilincs a kézben, felnéznek rád, 
távoli az ismerősök arca, 
a szívélyességtől ráncos a bőröd, 
ha behunyod a szemed, érzed 
a hánykolódást, 
ahogy a várakozás meg a búcsúzkodás 
hullámokat vetnek.

Sakk


Tíz éve nincs egymáshoz szavunk. 
Mielőtt észreveszem, megint 
felállítasz a sakktáblára.
Itt nincsenek győztesek,	
csak felborult lovak.
És egy király, amivel nem lehet lépni.
Nem tudom elviselni a megőszült hajad.
A szitálást, ami belőled hullik.
Megtartani a benned
ki-be lobogó lelket.

Lépéseimet tőled tanultam.
Gyengeségem, hogy túl hevesen játszom, 
indulatból, 
a lassú stratégával szemben
nincs esélyem.
Fegyverem a meglepetés.
Barázdák nélkül az arcod. 

Engedted befelé szivárogni 
a nyirkos sötétet, 
ami kikezdi a fogak fehérjét.


Függelék:
Hagyjuk a sakkot, arról beszéljünk, mi értelme
kibékülni egy ravatalozóban,
ha nem fogunk ugyanígy találkozni
a neonfények alatt, ahol mirelit borsók
közt válogatok,
vagy egy szökőkútnál, vagy a benzinkúton,
ahol emberek szoktak találkozni,
olyan emberek, akik el tudják viselni
a neont, a napot,
akik nem húzzák magukra a gyászukat,
mint egy követ. 
A felborult lovak felállnak.



Napsütés hideg széllel


Megjövök, kipirult arccal az örömtől.
Ülünk, a kalács még langyos,
a hangod jóleső, keserű füst.
Évekkel később
a tekintet, amivel másokra nézek,
tőled ismerős, 
 
A meder, amiben sétálok felfelé.
Szétesik hamuvá és tovább
arcodon a kis, beavatott mosoly.
 
Nem veszekedni jöttem.
Beszélgetünk és megfulladok.
 
Hirtelen tavasz lesz,
szirénák éneke a belvárosban.
Napsütés, fehérebb az éjszakánál.
Felrúgott mécsesek 
világítanak. 



Behúzott szárnyú felfelé zuhanás
 

Késni fogsz. 

Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. 
Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. 
Magas vagy, feketében, beesett arcodon borosta és mosoly. 
Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. 
Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy.
A szemeid változtak. 
A szád mosolyog, az arcod megfeszül, 
a tekinteted tág és hideg,
legalább a gesztusaid megmaradtak, 
ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben.
Üzleteid és ügyeid vannak.
Néha napokig nem eszel, nincs rá szükség.
Szövögeted magad köré a hálót,
színes, szoros.

Világít benned, hogy nem lehetne másképp.
Különböző irányba zuhanunk.